„Én csak egy egyszerű történész vagyok”, avagy hogyan hasznosulhatnak a nevek egy történész kutatásában? – Interjú Gulyás László Szabolccsal

Interjúalanyunk a korábbi beszélgetőpartnereinktől eltérően nem névkutató, hanem középkorász, a Károli Gáspár Református Egyetem és a Nyíregyházi Egyetem oktatója. S hogy mi köze lehet akkor a nevek kutatásához? Azt mondja el ő maga! 

Gulyás László Szabolcs történész, a Károli Gáspár Református Egyetem és a Nyíregyházi Egyetem oktatója

Történészként hogyan jutott el a nevekhez?

Az érdeklődésem még egyetemi hallgató koromra megy vissza: a TDK-dolgozatom elkészítése során eszméltem rá arra, hogy a középkori jobbágyság társadalom- és gazdaságtörténeti célú vizsgálata során a személyneveket mindenképpen fel kell használni. A legfontosabb kérdés ezzel összefüggésben a „hogyan” volt. Ugyanis, habár több ismert középkorász foglalkozott kutatásai során a jobbágynevekkel, az az eljárás, ahogyan ezeket elemezték, és megpróbálták belőlük a történeti információt kinyerni, egyáltalán nem volt következetes, nem állt mögötte szilárd módszertan. A fő kérdés e szempontból az, hogy a családnevek előzményeiből, a nevek viselőit még valamilyen szempontból jellemző ún. megkülönböztető névelemekből mikor vált öröklődő név, azaz családnév. Nem mindegy ugyanis, hogy például egy Kovács név a személy megjelölésében öröklődő-e: ha igen, akkor már nem feltétlenül utal viselőjének kovács mesterségére; lehet, hogy csak az apja vagy még korábbi felmenője volt kovács. Ebben az esetben a név nyilvánvalóan nem használható fel a mesterségekkel kapcsolatos vizsgálatokra.

A legtöbb Kovács család így kezdte

Később, ebből kiindulva doktorandusz koromban írtam egy, a foglalkozásnevekre fókuszáló, módszertani jellegű tanulmányt. Ebben lefektettem annak alapelveit, hogy miként lehet a 14–15. századi jobbágyság megkülönböztető névelemei közül a vizsgálat céljaira használható típusokat kiválogatni, illetve mire is jók ezek valójában. És talán ezzel be is fejeztem volna az ilyen irányú vizsgálatokat, ha nem kapok nyelvészek részéről biztatást, hogy folytassam. Ennek aztán az évek múltával számos hasonló témájú tanulmány lett az eredménye. Csak később eszméltem rá, hogy ez egy nagyon komoly határterület a két tudományág között, mondhatni maga a „piaci rés”: a középkorászok többsége kevéssé ért a névtanhoz, míg a másik oldalon a nyelvészek nem látják olyan mélységben a forrásokat, mint egy történész. Ennek ellenére, még ha talán sikerült is valamennyire ezt a „légüres teret” a tanulmányaimmal betöltenem, be kell vallanom, hogy továbbra sem értek általában a nyelvészethez vagy a névtan egyéb területeihez. Ahogyan azt egy évtizede egy spanyolországi névtani kongresszuson viccesen megfogalmaztam: „I’m just a simple historian, not a linguist.” [Én csak egy egyszerű történész vagyok, nem nyelvész.]

Hogyan tudja egy történész hasznosítani a személyneveket?

A középkori jobbágyság kapcsán viszonylag korlátozott kutatási lehetőségekkel rendelkezünk a polgársághoz vagy a nemességhez viszonyítva. Kevés ugyanis a róluk részletesen beszámoló dokumentum. Ha említik is őket írott forrásban, ezek az említések szinte mindig egyszeriek. Általában egyetlen dolgot ismerünk velük kapcsolatosan: a nevüket. A fentebb említett megkülönböztető névelem pedig olyan gazdaság- és társadalomtörténeti információkkal szolgálhat, amelyek szigorú módszertannal és a névadási motiváció olykor intuitív értelmezésével kinyerhetők. Ezek közül négy igazán fontos típus van számunkra: a foglalkozásnévből lett nevek ipartörténeti vizsgálatokhoz, a helynéviek a migrációs folyamatok megértéséhez, a népnévi indíttatásúak az etnikai viszonyok elemzéséhez, míg az apa nevéből alakultak a családi kapcsolatok feltárásához járulhatnak hozzá sikerrel.

Történészként milyen forrásokból dolgozik? Honnan gyűjthetők össze a régmúltban élt emberek nevei?

A fent említett kutatásokhoz alapvetően a középkori (többségében latin nyelvű) oklevélanyagot lehet hasznosítani. A jobbágynevek ezekben szerepelhetnek szórványosan is: sokszor említik ugyanis a dokumentumok a parasztokat különböző kontextusban (szomszédként, jogtalanság elszenvedőjeként, birtokosztálykor stb.). Ezek összegyűjtése azonban munka- és időigényes foglalatosság. Ennél jóval hatékonyabb, ha jobbágylistákat használunk fel a gyűjtéshez: adó- és tizedjegyzékeket, hatalmaskodó jobbágyok listáit, tanúnévsorokat. Ezek szerencsés esetben igen nagy számban, néha ezrével tartalmaznak ugyanis személyneveket. Összességében igen praktikus lenne egy 14–15. századra kiterjedő szisztematikus gyűjtést végezni ezekre nézve, hiszen csak a középkor végéről már százezres nagyságrendben maradtak fenn ilyen nevek az okleveleinkben. Ezek elemzése számos bizonytalan nyelvészeti és történeti kérdésre is egyértelmű választ adhatna. Természetesen személynévgyűjtések, ezek alapján pedig személynévszótárak már készültek az Árpád-korról, az Anjou-korról és a 15–16. századról, de egy egész országra kiterjedő, illetve kifejezetten a jobbágynevekre, illetve azok megkülönböztető névelemeire koncentráló gyűjtés még várat magára. 

Az interjú itt nem ér véget, cikkünk folytatása hamarosan olvasható!